Van egy mazochista hajlamom, miszerint szeretek olyan tartalmak – jelen bejegyzés apropójából épp Youtube-videók – után kutakodni a neten, melyek tartalmával egyébként nem értek egyet, mégis úgy gondolom, a többfajta szempont ismerete által kaphatok csak igazán épkézláb képet a világról, szemben azzal a hozzáállással, amikor mindenki csak a saját maga szektája által hajtogatott baromságokat képes befogadni és feldolgozni. Ha egyébként konzisztens világképpel rendelkezem, nyilván könnyedén ki tudom válogatni a megfontolásra, esetleg akár továbbadásra érdemes szellemi tartalmakat anélkül, hogy bizonyos szekták káros hatásai megfertőznének.

Egy ilyen, általam egyébként rendszeresen nézett műsor a Fix TV Ámor című párkapcsolati és ismerkedési tanácsadó műsora, amit egy Csides Kata nevezetű szexuálpszichológus vezet. Mivel minden egyes héten meglehetős határozottsággal, vérmes egoizmussal, ellentmondást nem tűrően adja elő a tutit, egyből megragadott ez a nem mindennapi előadás, pont ez kell a mazochista lelkemnek. Öcsém el is nevezte a műsorvezetőt női Puzsérnak, bár el kell ismerni, Puzsérnak általában legalább igaza van, míg ez a nő kizárólag a saját egójából és elfuserált értékrendjéből adódóan képes bármiről ítéletet mondani.

A parttalan ítélkezés általam eddig tapasztalt legnagyobb performanszát épp a múlt héten adta elő, amikor teljes műsoridőben megállíthatatlanul alázta-gyalázta az introvertált lelki beállítottságú embereket, mint amilyen egyébként én is vagyok. Ez a nőszemély nem első ízben húzza ki a gyufát a nálánál hajszálnyit kifinomultabb ízléssel rendelkező egyéneknél, volt Férfihangos kollégám, Deansdale már évekkel ezelőtt részletes elemzést írt a műsora egyik részéről, melyet a bejegyzés alján található linkgyűjteményben találhattok.

A most elemezendő epizódban egy Laci Bácsi nevezetű egyéntől kapott levelet olvasnak fel, majd reagálnak rá. A mesebeli Laci Bácsi azt kérdezte Katától, hogy egy (gondolom magafajta) introvetált embernek milyen lehetőségei vannak az ismerkedésre. A kérdés teljesen jogos, hiszen újabban nagyon felkapott téma lett a Jung által felosztott lélektani típusok elemzése, különös tekintettel a kívülről csak csodabogárnak tekintett introvertáltakra, akik az elmúlt száz évben a pszichológia tudományában történt fejlődés ellenére továbbra sem örvendhetnek semmiféle megértésnek.

Miután Laci Bácsi kérdése az introvertált emberek ismerkedési lehetőségei iránt vonatkozott, a női Puzsér a műsor 55 percében természetesen semmi használható információval nem szolgál Laci bácsinak, ehelyett olyan fékeveszett fikázásnak veti alá az introvertáltakat, melynek kizárólag a műsoridő lejárta szab gátat, ellenkező esetben minden bizonnyal további három napon keresztül folytatná a tartalmatlan bullshitözön okádását az egyébként jobb sorsra érdemes nézőközönség felé.

Bevezetésként megkapjuk az arcunkba, hogy a mai világban rendkívül gyorsan kell döntéseket hoznunk és kommunikálnunk, nincs idő a gondolkodásra és az információk értelmes megemésztésére, hanem vicsorgó kutya módjára azonnali hatállyal kell reagálnunk minden létező ingerre. Ennek az oka Csides Kata szerint nem az, hogy a társadalomban egyébként erős többséget alkotó extravertáltak nem igénylik a tárgy elmélyült ismeretét, és kizárólag a felszín (értsd: külső + kommunikációs stílus) alapján ítélkeznek más emberekről, hanem mert az introvertáltak mind teljesen életképtelen, nárcisztikus, elmebeteg, maguknak való „képződmények”. Jelenti ki, mint szakértő, ugyebár. Megjegyzem, hogy a Jungi tipológiában az alany jelenti a vizsgálandó egyént, a tárgy pedig azt a dolgot, vagy embert, amellyel kapcsolatban az alany viszonyulását vizsgáljuk. Tehát ha az alany én vagyok, mint introvertált személy, akkor a tárgy lehet pl. egy barátom, akivel kapcsolatban megvizsgálom, milyen a viszonyunk egymáshoz, hogyan kommunikálunk, milyen értékrend szerint kapcsolódunk egymáshoz, stb.

A fenti mondatból rögtön rálelhetünk az extravertáltak egyik legidegesítőbb tulajdonságára, a végtelen korlátoltságra. Tudniillik mivel ők nem szívesen töltenek időt az őket körülvevő környezet alapos megismerésével – hogy olyan eretnekségekről ne is beszéljünk, mint mondjuk egy könyv értő elolvasása -, így automatikusan beszűkítik magukat egy számukra komfortos, de mindazonáltal rendkívül szubjektív keretrendszer közé. Ezek a keretek segítenek számukra eltüntetni azon kognitív disszonanciákat, melynek hiányában ők nagyon kellemesen érzik magukat a saját egójukkal, szemben az introvertáltakkal, akik bizony rendkívül nehezen viselik a rájuk erőszakolt kereteket.

Az említett mondatot maga a műsorvezető is abszolút igazságként aposztrofálja, tudtára adva ezzel mindenkinek, hogy ő itt a királynő, mindenki másnak félre az útból. Az introvertált elme viszont gyakran megkérdőjelezi akár mások, akár a saját gondolatait és keretrendszereit, ezért számunkra a fenti mondatra adható helyes reakció a következő: „De vajon miért is van ez, hogy nincs lehetőségünk megismerni a tágas világot, és benne minden egyes felmerülő új helyzetre adekvát válaszokat keresni, miért kell minden helyzetben azonnal, csípőből tüzelni, és ugyanazokat a bemagolt, beszűkült reakciókat adni mindenre?” A válasz pedig az, hogy az extravertáltak diktatúrájában ezt kell tenni és kész, ne merészeld megkérdőjelezni a beszűkült tudatomat, mert azonnali hatállyal megszégyenítelek a fél világ előtt, ha akarom.

Természetesen a lényegi tartalom csak ezután következik, hiszen a műsor első tíz perce leginkább a forró kása kerülgetésével és értelmetlen vagdalkozással telik el, ám ezután Kata nénikénk végre alaposan felizzik, és az introvertált embertársai iránt érzett ellenszenv szupervulkánként tör ki vaskos testéből. Előtte azért állandó beszélgetőtársának, Lehel Zoltánnak akad egy félig-meddig értelmes gondolata. Mivel ő – gondolom munkáltatóként – gyakran kap önéletrajzokat, szinte mindegyikben ugyanazok az egyébként kötelező lózungok szerepelnek: kivétel nélkül mindenki kiváló csapatjátékos, kreatív, jól tűri a stresszt és rendkívüli problémamegoldó képességekkel rendelkezik. Az ezekből általa leszűrt következtetések viszont  homlokegyenest ellentmondanak minden józan észnek. Ha egy introvertált ember nem képes nagy csapatban jól dolgozni, nem azt kell megvizsgálnunk, vajon miért kötelező ezeket a paneleket minden önéletrajzba beleírni – amire a helyes válasz az, hogy azért, te büdös paraszt, mert ha nem hazudozol a munkáltatóknak pofátlanul, akkor nyugodtan dögölj éhen, mert különben munkát, és így megélhetést nem kapsz. Hanem hogy van pofája egy introvertáltnak beleírni az önéletrajzába, hogy márpedig ő jó csapatjátékos, amikor egyébként nem az.

Van sapka, nincs sapka: ha az introvertált nem jó csapatjátékos – márpedig a műsor további részében terítékre kerül, hogy teljes személyiségünkben alkalmatlanok rá -, akkor vagy azért dögöljön éhen, mert nem hazudozik, vagy azért, mert a hazudozásait nem képes hitelesen színészkedve előadni, szemben egy extravertálttal, akinek csakis az adott tárgy meghódítása a fontos bármi áron, a tisztesség és a hitelesség abszolút huszadrangú tényezők. Az extravertáltak képtelenek elviselni, ha valaki nem ugyanúgy viselkedik, mint ők – ez azt jelentené ugyanis, hogy ki kéne mozdulniuk a beszűkült kereteik közül, és rácsodálkozni, hogy jé, léteznek másfajta emberek is, mondjuk olyanok, akik rendelkeznek értékrenddel.

A jobb sorsra érdemes Laci Bácsi máris forog a sírjában, pedig az igazán zaftos állítások csak ezután következnek. A következő percekben megtudhatjuk, hogy minden introvertált ember igazi hangulatgyilkos, akiknek az egyetlen életörömük tönkretenni az extravertáltak pletyifesztiváljait; akik lépten-nyomon azt képzelik magukról, hogy őket márpedig mindenki utálja, és akik elvárják, hogy a világ alkalmazkodjon hozzájuk – inti őket pedáns rendre a műsorvezető.

Kata néninek természetesen nem fűlik a foga ahhoz, hogy megvizsgálja a másik oldalt is. Állításával ellentétben az introvertáltak nem csak kettesben érzik jól magukat: jobb napjaikban akár egy 4-5 fős összejövetel sem okoz gondot. Ha egy ilyen 5 fős introvertált társaságba véletlen berongyol egyetlen extravertált figura, ugyanúgy tönkrevágja a hangulatot, mint ahogy azt Kata néni fordítva elképzeli. Az extravertált ember ugyanis annál jobban érzi magát, minél többen figyelnek rá, így számára nem elegendő egyetlen értelmes beszélgetőpartner – egyből magára kell vonnia a teljes társaság figyelmét, és hiperaktív módon mindenkiből kikényszeríteni az azonnali válaszreakciót. Innentől természetesen két eset lehetséges, vagy képes szóval tartani az introvertáltakat és az addig meghitt, értelmes beszélgetés elviselhetetlen zsivajjá alakul át – tehát teljesen felbomlik a társaság -, vagy nem sikerül a figyelemmeghódítási akció. Ekkor az extravertált sértődötten visszavonul, rendkívül heves szidalmazáscsomagot hátrahagyva minden beszélgető fél számára, esetleg egy-két spontán rángásrohammal vagy lábon kihordott szívrohammal tarkítva.

Ezután jönnek a szokásos bemagolt előítéletek: az introvertáltak döntésképtelenek, nem képesek egy buszról időben leszállni, és még a liftet sem a diktátorasszony elvárásainak megfelelően használják. Újabb extravertált dobozolási kísérletnek lehetünk szem –és fültanúi. Természetesen a fikahegyek ontása közben kötelező a lehető legdurvább lekicsinylő kifejezéseket puffogtatni, így megtudhatjuk, hogy egy introvertált számára az jelenti a legteljesíthetetlenebb döntési folyamatot, hogy a Blahára megérkezvén jobbra vagy balra akarjon elindulni. Figyelembe véve, hogy a Csides Katától való menekülés útvonalának megtervezése tényleg túlzottan nagy terhet róhat szegény jobb sorsra érdemes ismerősére, esetleg maga Csides Kata nem tudná véletlen eldönteni, merre menjenek? Ha látja, hogy a kedves barátja vért izzad döntésképtelenségében, nem kéne neki inkább segíteni, és ezt a terhet levenni a válláról? Hol marad ilyenkor az a toposz, amit a műsorvezető minden egyes adásában százszor elismétel, hogy – akár barátokként, akár párkapcsolatban – egymás kiváló kiegészítői vagyunk, és amiben az egyikünk gyengén teljesít, abban a másik biztosan jó. Ha valaki nem akar ilyen jelentéktelen baromságokról dönteni, hogy most merre menjünk a Blaháról, akkor azt miért nem lehet elfogadni, és dönteni helyette?

A tömény gyalázkodásnak továbbra sincs vége: bár az introvertáltak örülnek annak, ha egy extravertált barátjuk elhívja őket egy buliba, vagy rendezvényre, vagy a természetbe sétálni, az elkövetkező napokban az introvertált emberke mégis azon fogja emészteni magát, hogy miért nem tudott nemet mondani az erőszakkal rá oktrojált meghívásra, és az eseményig hátralevő napjai abban telnek, hogy tudná mégiscsak az adott találkozót visszamondani. Hmm, nem lett volna mégiscsak értelmesebb cselekedet némi gondolkodási időt adni a delikvensnek? Természetesen nem, neki nem lehet önálló döntése, ha az extravertált haptákba állítja, akkor álljon haptákba és pofa laposba. Illetve nem, kötelezően jártatni kell a pofáját is, ha az extravertált hadúr úgy kívánja.

Most, hogy az introvertáltak viselkedését kellőképpen agyonfikáztuk, rátérhetünk az identitásukra és a párkapcsolataikra. A belső csend (gyk: harmónia) jelenléte egy introvertáltban a pszichotikus extravertáltak számára természetesen maga a nagyhalál. Hiszen az ember csak úgy élhet párkapcsolatban, ha közben „cuncorog” (ilyen kifejezést utoljára a patkányok párzásának leírásában láttam), meg agyonnyomja a másikat, tehát minden egyes pillanatban a másik fél intim szférájába tapos, le van szarva, hogy az éppen mit akar, vagy mit nem akar.

Itt most közbevetném azt a tényezőt, amellyel Csides Kata szemlátomást nincs tisztában. Mi, introvertáltak igenis szeretjük az ölelést, simogatást, csókolózást, szexet meg bármely más folyamatot, ami az intimitáshoz tartozik. DE! Nagyon megérezzük, gyakorlatilag sokkal hamarabb, mint egy extravertált, ha valami nincs rendben. Szerintem bármelyik introvertált sorstársam be tud számolni olyan esetekről, amikor idejekorán megéreztük a másik féllel kapcsolatban, hogy valami nagyon nem stimmel, valamiért nem férünk össze, ám ennek ellenére adtunk egy esélyt a másiknak, mert még mi szégyelltük magunkat, hogy mennyire elhamarkodottan mondunk ítéletet a másik felett.

Ilyenkor eltelik egy kis idő, akár viszonylagos boldogságban, majd egyszercsak derült égből jön a villámcsapás a másik fél részéről, hogy hát igazából nagyon kedvellek meg minden, de most menj el – majd felsorol legalább 300 indokot, hogy mit nem sikerült megszeretnie benned az elmúlt időszakban. Aminek az ellenpárját te már első találkozáskor felfedezted a másikban, de egy extravertált nem törődik a kezdeti intő jelekkel, mert ő úgy gondolja, idővel be tud törni téged, hogy szolgáld ki az ő förtelmes egóját. Ha ezt mégsem sikerül elérnie, akkor borul a bili. Márpedig egy introvertált gondolkodása mindig konzisztens, nem a pillanatnyi érdekeinek megfelelően görbíti a véleményét, mint ahogy a képmutató extravertáltak teszik. Azaz egy introvertált sem fog viselkedésében az extravertáltak kívánságaihoz görbülni.

Itt sincs másról szó, mint egy terrorhatalmi viszony lelepleződéséről: ha tíz perc után felfeded, hogy ez a kapcsolat szerinted nehéz jövő elé néz, nincs értelme erőltetni, az extravertált azonnali hatállyal nekiáll téged érzelmileg manipulálni – mint ahogy a manipuláció számukra semmiféle erkölcsi aggályt nem okoz, az is csak egy eszköz, mint ahogy az extravertált számára bármilyen más tárgy. Természetesen nincs igazad, csak nem ismered eléggé, jóban lesztek, blablabla… Mi zajlik le ilyenkor egy introvertált fejében? „Úristen, ez rettenetesen sok információ” – inkább fehér zaj – „ennyi ingerre nem lehet értelmesen reagálni, szóval biztos igaza van, és én vagyok a hitvány állat”. És az introvertált belemegy egy eleve halálra ítélt viszonyba. Nem csak párkapcsolat lehet ilyen működésképtelen dolog, hamis barátságok is szövődhetnek ugyanígy.

Terapeutaasszonyunk ráadásul saját elveinek mond ellent, amikor az introvertáltakra olvassa azt a szokásukat, hogy esetenként mégsincs kedvük az intimitáshoz. Ez nyilván neki nem szúr szemet, hiszen az exravertált egyének a kognitív disszonanciáikat ignorálják, a fő cél számukra a társadalmi dominancia elérése a konzisztens és ellentmondásmentes gondolkodásmód – tehát belső béke - helyett. Ha nekem, mint introvertáltnak kötelező a felém közeledő párom minden igényének azonnali kielégítése, ahelyett, hogy aktuális hangulati helyzetemnek megfelelően döntenék erről, akkor a másik félnek – tehát saját nézőpontomból a barátnőmnek/élettársamnak/feleségemnek – is legyen kötelező bármelyik pillanatban a rendelkezésemre állni, amikor épp lecsap rám a kangörcs. És nincs apelláta. Csides Kata ezzel a mondatával legitimálta is a családon belüli erőszakot, amely ellen – szintén förtelmes orgánummal – tucatnyi adáson keresztül emelt már szót. Természetesen, ha valakit/valakiket alázni-gyalázni kell, rögtön fel lehet függeszteni a következetes gondolkodásmódot, tehát egy introvertáltat nyugodtan lehessen már megerőszakolni, ők amúgy sem emberek, csak használati tárgyak az extrások számára.

A műsor folytatásában Kata néni disszonanciái továbbra is serényen gyarapodnak. Szerinte nincs két ugyanolyan ember, soha nem lehet semmiféle általánosító állítást ráhúzni bizonyos embercsoportokra, de amúgy az életben az esélytelenek nyugalmával indul az összes introvertált, mind meghalnak, ha csoport előtt kell előadniuk, és a telefont sem veszik fel soha, mert leginkább 5 év után válaszolnának arra a kérdésre, amit a hívó fél feltesz. Ezek után eszköztárából előkerül még a hitlerista eugenika is: finom genetikai tényezők közrejátszhatnak abban, hogy valaki introvertált lesz-e, de azért leginkább családi körülmények, nevelés következménye a dolog. Tehát az introvertáltak mind rossz családból jönnek, akik betegek, és ezért kezelésre szorulnak. Hősnőnk természetesen váltig hangoztatja, hogy a saját véleményét közvetíti oly harsányan az éterbe, nem pedig a pszichológus szakmáét, talán mert ebben a pillanatban a komplett pszichológia egy emberként üldözné el őt a szakmából, ha rajtuk múlna.

És a gödörnek még mindig nem értük el az alját: a nárcisztikus emberek szintén mind introvertáltak, és Kata néninek nem számít, hogy a nárcisztikus személyiségzavar definíciója homlokegyenest ellentmond az introvertált személyiségnek. A saját maguk istenítése, a csöcskidobós Facebook profilképek, látszólagos magabiztosság, a másik ember eszközzé degradálása mind szinte kizárólag az extravertáltakra jellemző tulajdonságok. Nyilván egy introvertált személy is lehet akár egoista, akár nárcisztikus, de a nagy számok azt mutatják, hogy a nárcisztikusok az extravertáltak között képviselik magukat elsöprő többségben. Hogy Kata néni egója ne szenvedjen csorbát, ebbe a helyzetbe – azaz az introvertált nárcizmus bizonyítékaként – behelyezi a Facebookon a saját arcukat nem vállaló, s ezért avatarként gumimacikat vagy egyéb virtuális figurákat használó, véleménynyilvánító embert ebbe a kategóriába. Tehát olyas valakit, aki nyilvánvalóan nem vállalja a saját identitását, nem raklámozza magát nyilvánosan, tehát eleve nem lehet nárcisztikus. Lyaly.

A drámaelőadás az introvertáltak randizási esélyeinek lenullázásával zárul. Újabb van sapka, nincs sapka sztori. Tehát ha első randi után megmondom az illetőnek, hogy kopjon le a francba, akkor én nárcisztikus, egoista, élhetetlen fasz vagyok, akinek soha semmi és senki nem elég jó, és azonnal ítélkezik a másik ember felett. Ha nem mondom meg neki, hanem adok egy esélyt, majd a másik fél szakít velem ugyanazon okok miatt, amelyekkel kapcsolatban keletkezett ellenérzések már a kezdetektől fogva ott voltak bennem, akkor meg egy nárcisztikus, egoista, élhetetlen fasz vagyok, akinek soha semmi és senki nem elég jó, és nyilván ezért lépett le a másik mellőlem. Holott én már rögtön legelső randi után pontosan éreztem, hogy ennek a kapcsolatnak nem lesz fényes jövője, mert öszeférhetetlen a személyiségünk.

Ennyit a bullshittenger elemzéséről, most elégtétel gyanánt elmondom Kata néninek és minden kedves érdeklődőnek a személyes véleményemet az extravertált emberekről, körülbelül ugyanolyan mértékű lázítással és sarkítással tarkítva, ahogy ő maga tette – természetesen írásban, hogy megfeleljek Kata néni dobozolásának.

Az extravertált minden embert a saját egója kiterjesztéseként értékel – annál nagyobb embernek hiszi magát, minél több tárgy figyelmét képes meghódítani. Az introvertált azt mondja, hogy én egymagamban is elég vagyok, hiszen egy konzisztens egészet alkotok, és te magad is elég vagy, tehát tisztelem a saját identitásodat és autonómiádat egészen addig, amíg én is ugyanezt kapom tőled. Az extravertált figura viszont legbelül állandóan kisebbrendűségi érzéssel küzd – hiszen ha magában nem elég jó, akkor tényleg kisebbrendű -, ezért mindenféle elhárító mechanizmusokat találtak fel maguknak az idők során. Ha önmagukban kisebbrendűek, nyilvánvalóan keresniük kell valami módszert arra, hogy ők is egésszé formálják magukat. Erre valóak számukra a külső tárgyak, azaz a többi ember.

Az extravertált egyének a vérmaterializmus világában élnek, ezért számukra maga a világ csupán egyfajta matek. Egy extravertált mindig kínosan ügyel arra, hogy sok embert tudjon maga mellett – minden egyes emberrel egyenes arányban nő a hatalmi pozíciója a világgal szemben. Egy extravertált cégvezető 500 alkalmazottal pontosan ötszázszor nagyobb hatalmi pozícióval rendelkezik, mint a lazább köteléket alkotó néhány fős introvertált társaságok. Ezért aztán az extravertáltak a mai világban korlátlan hatalmat és terrort gyakorolhatnak az intrósok felett. A hatalomra és pozícióra való törekvés az extravertáltak drogja, számukra találták ki az olyasféle lufifogalmakat, mint a karrier, networking vagy a kapitalizmus. Azt mondanom sem kell, hogy pszichopaták, korunk legnagyobb bűnözői szinte kivétel nélkül mind extravertáltak, mondhatni ők maguk az extraverzió legszélsőségesebb megnyilvánulásai.

Az extravertált élete maga is egy jól felfújt lufi. Igazából soha nem törekednek a világ működésének vizsgálatára és alapos megértésére, ehelyett saját maguk köré fújnak mindenféle színes-szagos, látszólagos fogalmakat, és jól el is vannak ebben a világban. Számukra ez a fajta szoliptikus világkép lesz az abszolút és megkérdőjelezhetetlen igazság mércéje. Ne is merje senki ezeket a hamis tévképzeteiket megkérdőjelezni, hiszen hatalmas hangerejük és hatalmi pozíciójuk automatikusan feljogosítja őket az ezen tulajdonságokból egyébként nem következő előnyök élvezetére: a korlátlan hatalmaskodásra mások felett.

Az információszerzési módszerük szintén kiválóan idomul lyukacsos személyiségükhöz: Lelkük mélyén eszméletlenül irigyek az introvertáltakra, de azon kevés felszínes ismereteket, melyeket ismernek és amiket egyébként társaságban bőszen durrogtatnak, mindig, gyakorlatilag kivétel nélkül azoktól introvertáltaktól szerzik, akik ténylegesen is belemélyednek mondjuk egy adott szakterület elsajátításába. Részemről is akadnak ilyen tapasztalatok szép számmal. Mondok, vagy leírok valami személyes véleményt valahol, erre hetek múlva azt látom, hogy hirtelen a fél internet az én véleményemet szajkózza – természetesen rendkívül kilúgozva -, és akik szajkózzák a véleményemet a saját nevükben, azok mind extravertáltak. Ugyanis ők úgy működnek, mint a Borgok a Star Trekben: asszimilálják azokat az ismereteket, vitatechnikákat vagy bármilyen olyan információt, ami számukra a hatalmi kiterjesztésükben eszközül szolgálhat, minden mást pedig eldobnak. Minden ellenállás hasztalan. És én ráadásul csak egy amúgy sehol nem jegyzett magánszemély vagyok egyéni véleménnyel – ámbátor rendkívül kiművelt vagyok azokban a témákban, melyekben megnyilvánulok, nem csak odaböffentek valami baromságot, rendkívül dölyfös orgánummal, ahogy azt a szabvány extravertált teszi.

Ezt a felsőbbrendű-alsóbbrendű kérdést más aspektusból is meg lehet világítani. Széles körű egyetértés létezik arról, hogy az introvertáltak megértik az extravertáltakat – csak nem kedvelik őket -, míg az extravertáltak egyáltalán nem értenek semmit az introvertáltak életmódjából. Ráadásul introvertáltnak egyetlen extravertálttal szemben annyi esélye van, mint háromlábú sünnek a hatsávos autópályán. Nem az igazság számít, hanem az érdekérvényesítő képesség, a nagy pofa. Ha az extravertált azt mondja, hogy márpedig az ég piros és nem kék, akkor az ég piros, mert a tények magasról le vannak szarva. Dominancia az ész helyett, állatiasság az emberi értékek felett.

Lássunk egy konkrét példát is az introvertáltak meg nem értésére. Egy extravertált számára az introvertált hallgatása nem azt jelenti, hogy az szívesen meghallgatja a véleményét, az alapvető társas normákat tiszteletben tartva megvárja, amíg az extravertált befejezi mondanivalóját (bár erre aztán várhatna hetekig), valamint nem ítélkezik felette, ha a pofázási kényszeres extravertált valami bődületesen nagy baromságot, esetleg saját értékrendjének ellentmondó véleményt mond. Hanem azt, hogy ha nem reagál minden baromságra 2 másodpercen belül, akkor az introvertált ember minden bizonnyal utálja őt, esetleg depressziós, vagy antiszociális és így képtelen az értelmes kommunikációra. Hiszen az extravertált ember számára a másik ember játékszer: „Miért nem játszol velem? Miért nem viselkedsz úgy, mint egy jó labda, és pattogsz, ahogyan én akarom?”

Egy extravertáltnak sem feltétlenül azért van sok barátja vagy ismerőse, mert annyira nagyra tartaná őket: igazából ők különválasztják az emberek identitását azok viselkedésétől vagy cselekedeteitől, és teszi mindezt annak értelmében, hogy a lehető legtöbb hasznot sajtolják ki embertársaikból. Így azok az emberek, akiket egyébként az extravertált utál és egy introvertált lelkiismeret-furdalás nélkül mellőz, az extravertált talonba rakja, hiszen „jó lesz ez még valamire”. A személyes ellenszenv nem akadálya egy extravertáltnak ahhoz, hogy némi felszínes báj bevetésével az általa amúgy megvetett és elkerült emberből hasznot sajtoljon ki, amennyiben önös érdekei ezt kívánják. Az introverált azt mondja: ha nem tudunk egymással jól kijönni, semmi gond, nem muszáj egymás társaságát keresnünk; cserébe nem akarok hasznot kisajtolni a másikból, viszont a másik féltől is ugyanezt várom el. Az extravertált szerint viszont a számára ellenszenves figurák továbbra is saját szolgálatukba állíthatók.

Az introvertáltak mindent önmagában, egyénileg vizsgálnak. Az introvertáltak számára minden egyes ember egy teljesen új lapleosztást jelent – és mivel az új ember ismeretlen, nyilván egyben veszélyforrást is, ez az oka az introvertáltak kezdeti bizalmatlanságának a másik emberrel szemben. Számunkra minden egyes ember önálló érték, nem pedig statisztikai számjel. Tehát az introvertált ember kezdetben akár rendkívül zárkózott lehet a másik emberrel szemben, és ahogy megismeri, illetve rendszerezi az ő tulajdonságait, úgy lesz egyre inkább nyitott a másik fél felé.

Az extravertált viszont ajtóstul akar rontani a házba, nem ér rá mindenféle értelmetlen ismerkedésekkel meg bizalom elnyerésével foglalkozni, ő azonnal hódítani és dominálni akar. Erőszakkal tukmálni magát a másikra. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Csides Kata által annyira favorizált nemi erőszakolók és erőszakos férfiak (mert mint tudhatjuk a feministáktól, az erőszakos emberek mind kizárólag férfiak lehetnek) mind extravertáltak, egy introvertált részéről ugyanis teljességgel elképzelhetetlen, hogy engedély nélkül hatoljon be mások intim szférájába. Ott ugyanis ő maga is lehetetlenül kellemetlenül érzi magát, nem lenne képes ilyen állapotban semmiféle romlott cselekedetet végrehajtani.

Az introvertáltat – mivel megismerésre törekszik -, bár a saját létét szubjektumként kezeli, tehát ragaszkodik a saját személyiségéhez, eszméihez, elveihez, nem lehet mindenféle szektás manipulációkkal könnyedén eltántorítani. Így az extravertáltak kifejlesztették az introvertáltak betörésének és szolgává tételének alternatív módjait, ezek pedig az ingerelárasztás és közvetve ezen keresztül az érzelmi manipuláció taktikái. Mivel az introvertált minden egyes mondatot új infromációforrásként kezel, ami el kell tárolni, fel kell dolgozni, ki kell szortírozni, egy ilyen alapos munkához nyilvánvalóan idő kell. Néha egyazon témához tartozóan több száz, egymásnak akár élesen ellentmondó információ közül kell kiválasztanunk azokat, amiket igaznak érzünk. Egy introvertált betörésének egyetlen módja ezért a gyors döntésekre való kényszerítés, ahol mi ténylegesen is mindegyszálig elvérzünk. Ezt a „biztonsági rést” használják fel az extravertáltak a kizsákmányolásunkra, kifosztásunkra és hatalmuk alá helyezésére.

Ha egy introvertált jól érzi magát otthon – tehát a saját helyén, a saját bőrében -, azt egy extravertáltnak kötelessége minden elérhető eszközzel tönkretenni. Az extravertáltak ugyanis ki nem állhatják saját társaságukat, számukra az otthon élhetetlen hodály, hiszen maga az otthonuk is egy nagy nulla, saját belső ürességük kivetülése. Ezért számukra létszükséglet minden elviselhető stimulust a külső környezetből nyerni. Ha éppen nem akad kezük közé egy hülyeségre rávehető palimadár, akkor nem marad számukra más választás, mint tallózni az amúgy általuk félretett introvertált ismerőseikből, akire azonnal ráerőszakolnak egy kirándulást, vagy utazást, vagy bármit, amire az introvertált éppen nincs felkészülve. Miután az introvertált az ehhez megfelelő adekvát választ adja: „Miért akarsz megerőszakolni azzal, hogy el kell menjek itthonról? Az extravertált selejtes elméjében ilyenkor nem az a kérdés fogalmazódik meg, hogy tényleg, miért is akarom megerőszakolni a másikat? Hanem a kurva anyját annak a másiknak, aki nem akar minden áron megfelelni az én igényeimnek. Mert az extravertált a külső tárgyakhoz mindig valamilyen elvárással közelít.

Az  introvertáltak, mivel a saját szubjektív világképükből indulnak ki, számukra a tárgyak nem hordoznak sem használati értéket, sem célt. Ez valójában azt jelenti, hogy az introvertált ember vagy saját erejéből gondoskodik saját lelki épségéről –esetleg másokéról-, vagy sehogy. Ennek a módszernek a hátránya nyilvánvalóan látható, ha az illető egyén nincs azon képességek birtokában, hogy önállóan érvényesüljün és az agresszív, energiavámpír extravertáltak támadásait rendre visszaverje, akkor nagyon könnyen felemésztheti és taccsra vághatja saját magát.

Az introvertált nem takargatja saját gyengeségeit – és ezt az extravertáltak minden szemrebbenés nélkül ki is használják. Az introvertáltak úgy gondolják, a hibák és gyengeségek ugyanúgy szerves részei a világnak, mint az erények és pozitív tulajdonságok, ezért ezek a hibák is ugyanígy vállalhatók a társadalom felé. Egész addig így gondolják, amíg idejekorán – mondjuk legkésőbb kisiskolás korban – az egoista barom extravertált iskolatársaik napi szinten széjjelalázzák-gyalázzák őket, minden kiteregetett gyengeségüket kíméletlenül felhasználva ellenük. Mivel az introvertáltak nem élnek a pofátlan hazudozás és a projekció eszközeivel – számukra a világ objektív megismerése sokkal magasabb rendű tényező -, ezért részükről az egyetlen védekező reakció felnőtt korukra a titkolózás, bizalmatlankodás, gyanúsítgatás marad, hiszen az extravertáltak minden eszközüktől megfosztják őket már a kezdet kezdetén, ami az önérvényesítésre alkalmassá teszi őket. Hazudozni pedig nem vagyunk képesek, ha látszólag képesek lennénk az erőltetett színészkedésre és pofátlan hazudozásra, a szánk akkor is mindig az igazat mondja.

Ezzel szemben az extravertáltak mind tökéletesnek képzelik magukat, és kiteregetett negatív tulajdonságaik elfedésére elhárító mechanizmusok százai állnak rendelkezésükre. Hiszen egész életüket annak szentelik, hogy saját tökéletességük egyértelmű cáfolatait jó messzire hajíthassák. Egy kellőképpen egoista extravertált a negatív kritikákat is extra hírnévvé tudja kovácsolni. Egy extravertált számára tökmindegy, hogy ő pozitív vagy negatív ítéletben részesül a társadalom részéről, mert bármelyik fajta értékítéletből kenyeret sütnek maguknak, azaz tömören minden olyan akár pozitív, akár negatív értékítélet, ami egy extravertáltra irányul az csak növeli az ő hatalmát, zsarolási potenciálját és egoját, szemben az introvertálttal, aki, mivel már ömagában egységes egészet alkot, így minden extra külső behatás csak elvesz az ő identitásából.

Természetesen azért az extravertáltak sincsenek mindegyszálig egyszínűre festve. Közöttük is rengeteg különböző személyiség létezik, ám őket összeköti egyetlen egy, közös szál, ami mindegyikükben megvan, és így mégiscsak képesek egymással akár ismeretlenül is jól kijönni. Ez a közös szál pedig a végtelen, értelmetlen pofázás képessége. A legjellemzőbb extravertált kommunikációs vívmányok az orbitális szarásról történő részletekbe menő beszámolás és a Jumbo Jetek felszállásához mérhető hangerejű böfögés világgá kürtölése.

Az extravertáltak csak azt pofázzák, azaz szokásukhoz híven annak a látszatát adják, hogy ők igazából nem törődnek mások identitásával, hanem az embert alkotó tényezőket – személyiség, gondolkodásmód, használati érték, külső stb. - különválasztják egymástól, külön-külön vizsgálják. Mégis, ha ítélethozatalra kerül sor – márpedig az extravertáltak nagyon, de nagyon szeretnek mások fölött ítélkezni – akkor az embert teljes egészében, identitásában utasítják vissza. Elegendő egyetlen olyan tényezővel rendelkeznünk, ami esetleg egy extravertált számára nem kedvező – és ezt a tényezőt máris megtalálják pl. egy introvertált viszonylagos csendességében -, máris besorolják a másik embert a használati tárgy kategóriába, és amennyiben használati értékkel sem rendelkeznek számukra, a süllyesztőbe. Aki ezt nem hiszi, nyugodtan hagyja ki az önéletrajzából a „jó csapatjátékos”, „kiváló problémamegoldó” bullshiteket az önéletrajzából, és várja izgatottan a soha többé nem érkező telefonokat. A HR-esek ugyanis, akik a legtöbb cégnél az önéletrajzokat válogatják, szinte kivétel nélkül mind extravertáltak.

Ha az embert valami nagy trauma, esetleg cselekvési kényszer éri, az introvertált néha rendkívül lassan reagálhat – annyi bizonyos, hogy a határidőket nem nekünk találták ki. A rossz hír, hogy az extravertáltak „áldásos” közreműködése nyomorúságosabbá teszi az egyébként nagyjából hatékony megküzdési stratégiáinkat. Egy introvertált cselekvési stratégiája nagyon leegyszerűsítve a következőképpen néz ki lépésenként:

1. Csend
2. Csend
3. Csend
4. Cselekvés

Jellemző ránk, hogy egy, életünket mélyen befolyásoló adott döntés végrehajtásához szükséges idő legnagyobb részét a tervezési fázis, azaz passzív cselekvés teszi ki (amit az extravertáltak csak kínos csendként értékelnek), míg maga a végrehajtás ehhez képest rendkívül rövid idő alatt megvan, hiszen sikeresen feldolgoztunk előtte minden szükséges információt, ami a cselekedet hibátlan végrehajtásához szükséges. Azonban ha nem egymagunkban kell döntést hoznunk, hanem egy extravertált személy is kihatással van az életünkre, akkor számunkra minden cselekvési terv gyakorlatilag automatikus kudarccal végződik. Az extravertáltak ugyanis csak úgy spontán beleugranak valami ismeretlen kimenetelű eseménybe, és kudarc esetén legjobb esetben pozitív megerősítéssel újra próbálkoznak, rosszabb esetben saját kudarcukból keletkező felelősséget lelkiismeret-furdalás nélkül ráerőszakolják egy másik emberre – általában egy introvertáltra. Egy extravertált a fent említett 4 fázisban a következő módokon járul hozzá az introvertált tervének meg(nem)valósulásához, amennyiben együttműködésre kényszerülnek:

1. Baszogatás
2. Még több baszogatás
3. Szidalmazás, lelki terror
4. Cselekvés kudarca

Egy extravertált teljesítményét mindig növelik a külső stimulusok, hiszen nekik ez a drogjuk. Az extravertáltak számára találták ki a szintén extravertált egoista, agresszív, ordibáló barom főnököket. Az extravertáltakkal szemben az introvertáltak teljesítményét nagyban csökkentik a külső behatások –pláne egy köcsög főnök -, ezért az introvertált személy teljesítményének maximumát áldott csend alatt, esetleg minimális behatásra – mondjuk zene a háttérben – tudja nyújtani.

Végül következzenek Csides Kata kedvencei, a pánikoló és depressziós introvertáltak. Nem véletlenül ez a kétfajta mentális baj a legjellemzőbb ránk, ahogy az sem, hogy az extravertáltak között meg pszichopatákból és nárcisztikusokból van a legtöbb. A depresszió – mint ahogy nevében is benne van -, az elviselhetetlen külső nyomások alól való felszabadulást jelenti, tulajdonképpen a szervezet energiatartalékoló üzemmódba helyezi magát, és nem hajlandó megmozdulni többé az önellátás érdekében, egészen addig, amíg a külső veszedelmek – tehát például az extravertáltak baszogató terrorja – el nem múlnak. A legérdekesebb tény a depresszióval kapcsolatban (anélkül, hogy alaposan belemennék a betegség elemzésébe, mert az egy rendkívül részletes leírást érdemelne), hogy az introvertáltak depressziója radikális környezetváltozás – tehát az emberre rátelepedett extravertált terrorkülönítményektől való megszabadulás – hatására azonnali hatállyal megszűnik. Erre többek között Feldmár András jött rá, aki praktizál is azzal a hozzáállásával, hogy a depressziós embernek a környezetét (és ennek részeként az őt körülvevő embereket) kell megváltoztatnia, nem saját magát.

A pánik lecsupaszítva az első bekezdésekben már említett gyors döntésekre való kényszerre adott adekvát válaszreakció az emberi szervezet részéről, jelezvén az introvertált egyénnek, hogy szabaduljon meg a számára szükségtelen és káros stimulusok nagy részétől. Az introvertáltak sikeresen küzdhetnek a pánikbetegség ellen a rájuk közvetlenül nem vonatkozó felelősségek levetésével – ugyanis a felelősségvállalás is csupán az extravertáltak által alkalmazott értelmetlen lufiszó, valójában a felelősség mindig azé, akire rá lehet oktrojálni. Márpedig az extravertáltak nagyon szeretnek szükségtelen felelősséget kreálni és azokat másokra pusztán hatalmi alapon rákényszeríteni.

Az introvertáltak gyakran tényleg a legnagyobb önpusztítók a világon. De ha egy introvertált tönkrevágja a saját életét, akkor tényleg csak a saját életét kormányozza zátonyra, szemben az extravertáltakkal, akik pszichotikus viselkedésük révén lelkiismeret-furdalás nélkül teszik taccsra akár teljes családjukat, vagy – ha kitekintünk a szintén elsöprő többségükben extravertált cégvezetők és politikusok világa felé – akár komplett közösségeket és országokat döntenek romba, miközben arra törekednek, hogy mindezen károkozások következményeit ők maguk megússzák. Nyilván egy introvertált is képes a nagyfokú felelősséghárításra, ám mivel számukra a tárgyak közömbösek és nincs használati értékük, hasonló szituációkban egyszerűen nincs kire tukmálniuk saját károkozásuk eredményét, így minden szar visszahull saját magukra.

Fix TV Ámor - Laci bácsinak az introverzióról: https://www.youtube.com/watch?v=bo2torXjn5U

Férfihang – A férfi-nő kapcsolatok leromlásáról: http://www.ferfihang.hu/2014/04/16/a-ferfi-no-kapcsolatok-leromlasarol/

Feldmár - A környezetedet változtasd, ne magadat: http://24.hu/belfold/2015/05/26/feldmar-andras-a-kornyezetedet-valtoztasd-ne-magadat/