Van egy mazochista hajlamom, miszerint szeretek olyan tartalmak – jelen bejegyzés apropójából épp Youtube-videók – után kutakodni a neten, melyek tartalmával egyébként nem értek egyet, mégis úgy gondolom, a többfajta szempont ismerete által kaphatok csak igazán épkézláb képet a világról, szemben azzal a hozzáállással, amikor mindenki csak a saját maga szektája által hajtogatott baromságokat képes befogadni és feldolgozni. Ha egyébként konzisztens világképpel rendelkezem, nyilván könnyedén ki tudom válogatni a megfontolásra, esetleg akár továbbadásra érdemes szellemi tartalmakat anélkül, hogy bizonyos szekták káros hatásai megfertőznének.

Egy ilyen, általam egyébként rendszeresen nézett műsor a Fix TV Ámor című párkapcsolati és ismerkedési tanácsadó műsora, amit egy Csides Kata nevezetű szexuálpszichológus vezet. Mivel minden egyes héten meglehetős határozottsággal, vérmes egoizmussal, ellentmondást nem tűrően adja elő a tutit, egyből megragadott ez a nem mindennapi előadás, pont ez kell a mazochista lelkemnek. Öcsém el is nevezte a műsorvezetőt női Puzsérnak, bár el kell ismerni, Puzsérnak általában legalább igaza van, míg ez a nő kizárólag a saját egójából és elfuserált értékrendjéből adódóan képes bármiről ítéletet mondani.

A parttalan ítélkezés általam eddig tapasztalt legnagyobb performanszát épp a múlt héten adta elő, amikor teljes műsoridőben megállíthatatlanul alázta-gyalázta az introvertált lelki beállítottságú embereket, mint amilyen egyébként én is vagyok. Ez a nőszemély nem első ízben húzza ki a gyufát a nálánál hajszálnyit kifinomultabb ízléssel rendelkező egyéneknél, volt Férfihangos kollégám, Deansdale már évekkel ezelőtt részletes elemzést írt a műsora egyik részéről, melyet a bejegyzés alján található linkgyűjteményben találhattok.

A most elemezendő epizódban egy Laci Bácsi nevezetű egyéntől kapott levelet olvasnak fel, majd reagálnak rá. A mesebeli Laci Bácsi azt kérdezte Katától, hogy egy (gondolom magafajta) introvetált embernek milyen lehetőségei vannak az ismerkedésre. A kérdés teljesen jogos, hiszen újabban nagyon felkapott téma lett a Jung által felosztott lélektani típusok elemzése, különös tekintettel a kívülről csak csodabogárnak tekintett introvertáltakra, akik az elmúlt száz évben a pszichológia tudományában történt fejlődés ellenére továbbra sem örvendhetnek semmiféle megértésnek.

Miután Laci Bácsi kérdése az introvertált emberek ismerkedési lehetőségei iránt vonatkozott, a női Puzsér a műsor 55 percében természetesen semmi használható információval nem szolgál Laci bácsinak, ehelyett olyan fékeveszett fikázásnak veti alá az introvertáltakat, melynek kizárólag a műsoridő lejárta szab gátat, ellenkező esetben minden bizonnyal további három napon keresztül folytatná a tartalmatlan bullshitözön okádását az egyébként jobb sorsra érdemes nézőközönség felé.

Bevallom férfiasan, soha a büdös életben nem állna szándékomban komoly kapcsolat céljából regisztrálni a Tinderre, bármennyire is meglepő. Ha van kölcsönös szimpátia és működik a kémia, akkor az élőben még inkább működni fog, és nem kell egy ótvar húspiacon keresztül könyörpunciért kuncsorognom. Amiről minden agyat növesztett ember tudja, hogy kizárólag a profilkép és így a kinézet a döntő az első és egyetlen benyomás kialakításakor, márpedig a nők a férfiak 80%-át átlagon aluli kinézetűnek tartják ezeken az online színtereken.

Mivel Tinderen a szerencsés arcfelépítésű 20%-nyi férfi rúg leginkább labdába, a női hipergámiából adódó arányeltolódásnak köszönhetően ők korlátlanul lubickolhatnak az ingyen szex tengerében, akkor is megvan számukra a betevő esti huncutkodás, ha 15 match-ből csupán 3 lánynak írnak vissza. Legalább egy úgyis mindig rábólint egy kis mókázásra. Persze, persze, tudjuk, hogy egy magát valamire is tartó ember nem használ Tindert, de hát ezek a szegény elesett, naiv és ábrándos nők életük végéig reménykednek abban, hogy végre az ötvenedik alkalmi szex és kidobatás után majdcsak megdobogtatják egy valódi Don Juan szívét. Mit sem sejtenek arról, hogy ahogy Don Juan, úgy a Tinderről összelasszózott nagy Ő is fikciós karakter lehet csupán.

Eközben a normális, hosszú távú kapcsolatra elérhető, az igaz szerelemben ténylegesen is hívő férfitársainknak nem sok babér terem ezeken a kirakodóvásárokon, így azok előbb-utóbb kénytelenek más módon, mondjuk offline-ban ismerkedni a biztos siker érdekében, rosszabb esetben kiábrándultan távozni a randipiacról. A megvilágosultság terhét magukon nem hordozó, komplexusos nőket azonban nem köti gúzsba a józan ész, és mivel az elemi matek sem szakterületük, ezért görcsös rögeszméik gyökeret eresztenek maguknak, miszerint a női felhozatalhoz képest 80%-kal kevesebb partiképes férfi közül is mind elnyerik egy kedves fickó kegyeit. Talán pont ugyanazét, becsatlakozva negyedik-ötödik háremhölgynek a magas, jóképű latin macsó mellé.

A tervek azért vannak, hogy bedőljenek, épp ezért egyéb elfoglaltságaim miatt még nem tudtam a blogom tartalmának felépítésével foglalkozni, ámbátor rengeteg érdekes témát összegyűjtöttem az elmúlt hónapok során, melyek között lesznek majd rendkívül provokatív, intellektuális, kevésbé intellektuális és szórakoztató tartalmak egyaránt. Mielőtt azonban a tényleges tematikát elindítanám, roppant erős kényszert éreztem rá, hogy egy, az ingerküszöbömet az utóbbi időben jelentősen átütő témával foglalkozzak legalább egy poszt erejéig.

Az elmúlt hónapokban felütötték a fejüket a szélsőséges felhangok, melyeket megszokhattunk ugyan a politikai közbeszédben, ugyanez a felfokozott gyűlölködés azonban most a gazdaság területén vert cölöpöket magának. Létezik egy roppant marginális, ám magának egyre nagyobb pofátlanságot megengedő és egyre több fanatikust maga mögött tudó ideológia, amit úgy hívnak, hogy anarcho-kapitalizmus. Most ne menjünk bele ennek a disztópiának a filozófiai boncolgatásába, abba meg pláne ne, hogy az anarchizmus melyik eszmének képezte az egyik irányzatát (segítek: vörös alapszín, százmillió áldozat), foglalkozzunk inkább magával a gyakorlattal és azzal az intellektuális sötétséggel, ami ezt az agymenést életre hívta.

Malmaim lassan őrölnek, így az elhatározást követően tíz év kellett, mire nekimerészkedtem a blogírásnak. Nagyjából ennyi ideje határoztam úgy, hogy - későbbi újságíró karrieremet elősegítendő - nekiállok pötyögni olyan témákról, melyek a saját személyes fókuszomtól távol állnak, és csak megfelelő mennyiségű előzetes művelődés után tudnék írkálni róluk. Nem véletlen a hosszas huzavona, kamaszkorom utáni éveimben ugyanis annyi - többnyire rossz - változás történt az életemben, melyek teljes egészében eltérítettek korábbi határozott céljaimtól, hogy olyan mederbe tereljenek, amelyből önerőből szinte lehetetlen kimászni, és amely olyasféle bűzös savval teli, mely kíméletlenül kimarja a csapdájába szorult emberből a kreativitást, a kihívások keresését, sőt még a puszta életkedvet is.

Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a Radioactive Blog-on. Ez a blog a továbbiakban az én személyes játszóterem lesz, ugyanakkor nem kívánom a tisztelt közönséget pusztán a saját életemben történt magaszttalan eseményekkel untatni. Ez a blog inkább egyféle terápia, amolyan útkeresés, jobban mondva kiútkeresés. Felfedeztem, hogy írásban összehasonlíthatatlanul jobban ki tudom fejezni magamat, mint szóban, és ez mindenképp arra bátorított, hogy a több éves kényszerszünet után ismét nekiálljak írogatni. Az utolsó, meglehetősen nagy dózisú üzemanyagot biztosító löketet a Férfihang - elsősorban női - kommentelői adták, akiknek számomra hihetetlen módon nagyon tetszenek az írásaim, holott a Férfihang részére küldött cikkeimben sokszor olyan társadalmi problémákról esik szó, melyet a nők nagy része saját magukra nézve akár offenzívnek is tarthat. A Férfihang közössége mellett szeretném még virtuális köszönetemet nyújtani Puzsér Róbertnek, akit szakmai szempontból példaképemnek tekintek, barátaival közösen tartott előadásai, rádióműsorai és tévés szereplései rengeteg filozófiai és társadalmi kérdéssel kapcsolatban igencsak felnyitották a szemem, az pedig mérhetetlenül jól esett, mikor Puzsér egyik előadásuk alkalmával egy általam írt Férfihang-os cikkből idézett több bekezdésnyi szöveget.

A bemutatkozás számomra mindig egyfajta tortúra, nem tudom sohasem, hogy dicsekvésből, vagy inkább panaszkodásból számoljak be korábbi életemről, amikor még szemlátomást minden rendben volt, azonban a felszín alatt már elkezdődtek azok a folyamatok, melyek a későbbi években személyes válságaimat okozták. Maradjunk annyiban, hogy mindenféle érzelmi felhang nélkül értekezek a puszta tényekről.